1. rész

I. Fejezet

2009. szeptember 4.-ét, Hétfőt írtunk amikor Matthew elkezdte a californiai Woodside Priory Gimnáziumban tanulmányait. Kinézetre rögtön megkedvelte leendő középiskoláját, de miután belépett még jobban elvarázsolta a látvány. Mint ahogy általános iskolában is megállta helyét, mind szorgalomban, és magatartásban úgy a gimiben is. Összeszokott osztályközösség, bár szerencsétlen Mattet itt sem hagyták nyugodni, nem menekült a rosszakarók elől. Említettem korábban, hogy új fejezetet nyitott a titkos naplójában. Senki, még a szülei sem tudtak arról, hogy leírja minden egyes napját. Nem merte, sőt nem is tudta senkinek elmondani problémáját, vagy akár a naplós dolgot. Minden egyes napja zord volt, és árnyékolt még a kitűnősége sem dobta fel igazán. Hiába, az idő csak múlt, és a fiúval nem történt semmi érdekes, vagy amire azt mondhatná; örökre szóló emlék. Az osztály már összeszokott, egyedül csak Matthew volt kívülálló. Egy nap mikor hazaért a gimnáziumból, szörnyű dolog történt a családban. Foster, amikor belépett az ajtón látta édesanyja könnyes szemeit, és édesapja együtt érző arcát. Rögtön odarohant anyukához, és átölelte, majd könnyed fölényes hangon megkérdezte;
 - Mi a baj édesanya? -Apuka közölte Mattel a rossz hírt:
 - fiam, a nagypapa sajnos már nem lehet velünk. - Hirtelen nagy csönd járta át az egész házat, teljes gyászba borult az egész család. Ekkor Matt megtörte a csöndet reménykedő, érdeklődő kérdésével:
 - de miért? Elutazott vagy mi történt? 
- Nem kisfiam.. - Felelte neki az apa. - Nagyapa meghalt.- Matthewet is nagyon megrázta a hír, mivel őszinte, érzékeny ember volt, aki még szülei előtt sem szégyellt sírni, így anyuka példáját követte, ekkor már édesapa sem bírta elfojtani érzelmeit, egy könnycsepp kigördült a szemén, majd az után több, és több. Kisírta magát a család, ez után nagy nehezen megnyugodtak, de nem teljesen. A fiú felment szobájába. Ott elkezdte első, igazán érdekes bejegyzését.



2009. november 13. péntek
Kedves naplóm, ismét idetoltam a képemet hozzád! A mai nap duplán, sőt ezerszer rosszabb volt, mint az eddigiek. Szeretek a Woodsideba járni, de itt sem rajonganak értem egyáltalán. Úgy érzem, már soha, sehol nem fognak befogadni, talán nincs is értelme így az életemnek. Tudom ez nagyon depisen hangzik, de nem tudom, egyszerűen mit tegyek. Ha nem a külsőm, akkor a nevem, vagy a stréberségem miatt nem hagynak békén. Elegem van, úgy érzem, minden ellenem van, ezt így nem lehet bírni, be fogok sokallni, ha nem, eresztem ki a gőzt valahogy. A legnagyobb probléma, hogy én is utálom magam, még barátnőm sem volt, tizennégy éves létemre úristen, ez milyen ciki. Valamit tennem kéne. Azt hiszem, levetem a szürke, átlátszó, stréber stílust, és felveszek helyette valami mást. Többé nem leszek Foster a szellem, hanem én leszek Matthew akit mától észrevesznek. Ennyi elég is belőlem, váltsunk témát, képzeld ma meghalt a nagyapi. Nagyon megviselt, és nagyon hiányzik, szerettem őt igazán, de az élet ettől megy tovább, nem szabad most elhagynom magamat, ha látják rajtam a sérelmet, a bántódást kihasználják ezt és még jobban ártani akarnak majd. Ennyit a máról, holnap még megkereslek, őszinte barátod:  

Matthew Foster